Giovanni Francesco Barbieri ötven éves koráig kis szülővárosában tengődött, és nap nap után gyűlölt riválisa, Guido Reni halálát várta. Barbierinek nem a Guercino csúfnevet ihlető kancsalság volt az egyetlen hibája: kortársai közönséges, frusztrált, faragatlan alaknak tartották. Ígyhát hiába ismerték el tehetségét, jóval kevesebb üzletfelet gyűjtött, mint csinos és kellemes modorú vetélytársa, s a féltékenység megmérgezte lelkét. Ám mikor 1642-ben végre megérkezett ellenségének halálhíre, azonmód áttelepült Bolognába, hogy bejelentse igényét a festőfejedelem megüresedett trónjára. Az akció sikerrel járt, Guercino csakhamar világhíressé vált, komoly vagyont gyűjtött, és állítólag még a modora is sokat javult. Mire a lehetőség eljött, Guercinónak már festői stílusa is jócskán hasonult riválisáéhoz. Ifjúkori műveinek sötét tónusa, féktelen mozgalmassága és agresszív naturalizmusa a teljes ellentétükbe fordultak. Felváltotta őket a raffaellói indíttatású napfény, derű és mértékletesség, amivel "az isteni Guido" a világ szívébe lopta magát. Talán sehol sem annyira nyilvánvaló ez, mint épp ezen a hatalmas oltárképen, amelyet két évvel Reni halála után, 1644 augusztusában avattak fel egy vicenzai család magánkápolnájában. Egyes részletek már-már plágiumízűen követik Reni egyik utolsó, befejezetlenül maradt munkáját, aminek ugyanez a témája. De Guercino Krisztusa még méltóságteljesebb, s már nem magába roskadva szenved, hanem felszegett fejjel hirdeti diadalát alantas kínzói felett.Vécsey Axel
de
