Albrecht Dürer vitathatatlanul a legnagyobb 16. századi festő volt az Alpoktól északra. Nem csupán istenáldotta tehetség volt, de kivételesen tudatos és öntudatos mester is. Többször megjárta Itáliát, alaposan átrágta magát mindenen, ami fontos, és használta is, amit jónak vélt. Hanem alapjában üdvösebbnek találta a hazai hagyományt, és ha már ehhez hiányzott az elméleti alapvetés, hát megírta azt is. "Minél szigorúbban megfelel műved az életnek, annál jobbnak fog látszani. Azért ne tedd föl soha magadban, hogy jobbat csinálhatnál, mint amilyennel Isten az általa teremtett természetet fölruházta" - szól az idealizáló itáliai esztétika alternatívája Dürertől. Nem akarta "kijavítani" az ékszerfinomságú kis festett arcképen sem a természet művét, az ismeretlen német fiatalember fura, aszimmetrikus mosolyát. Milyen igaza volt! Hisz épp ez a ferde mosoly a kulcsa az atmoszférának, ami sejtelmesen érdekessé, ugyanakkor mágikusan elevenné teszi az alakot. Tudósok serege bizonygatta évtizedeken át, hogy a titokzatos mosolyt csakis Leonardo ihlethette, pedig az szervesen következik Dürer saját, önálló elveiből. A Lándzsás lovas azért elárulja, hogy a látszólag keresetlen természethűség mögött mégis alapos (könyvben is kiadott) kutatások álltak, amelyekben Dürer az emberi arányok elveit elemezte. A pompás, élettől duzzadó tanulmányrajz minden bizonnyal valós modellek használatával készült ugyan, ám két kis lyuk leleplezi, hogy a ló körvonalainak megadásában egy körző is besegített. Vécsey Axel
de
