![Szépművészeti Múzeum [CC BY-NC-SA]](https://assets.museum-digital.org/hu-bu/images/import_89/201610/10194721869.jpg)
Az Antik Gyűjtemény egyik legjelentősebb darabja a 16. és 18. század között kerülhetett, feltehetően Görögországból Velence egyik legtekintélyesebb családjának, a Grimani családnak a tulajdonába. Az egyik legrégebbi és legnagyobb velencei gyűjteményt az 1820-as évek végén az elszegényedett utódok kiárusították. Fejérváry Gábor, aki a 19. század legfontosabb antik művészeti magángyűjteményét hozta létre, unokaöccsével, Pulszky Ferenccel, a Nemzeti Múzeum későbbi igazgatójával 1833-ban vásárolta meg egy milánói műkereskedőtől. Később Pulszky annyira ragaszkodott a darabhoz, hogy az 1868-ban Párizsban árverésre bocsátott gyűjteményéből ő maga vásárolta vissza a kancsót. Halála után került csak a Nemzeti Múzeum, onnan pedig a Szépművészeti Múzeum tulajdonába. A görög bronzművesek lakomákon használt víztároló edényeket (hydria) és boroskancsókat (oinochoé) is készítettek. A Kr. e. 6. században sokszor még öntött edények testét később már lemezből kalapálták ki. Ez a technika lehetővé tette, hogy a mesterek, bár általánosan elterjedt díszítőmotívumokat alkalmaztak, egyedi darabokat készítsenek. A Grimani-kancsó, a görög bronzművességnek e remekműve, valószínűleg a Peloponnésoson, a korszak egyik jelentős bronzműves központjában, Korinthosban készült a klasszikus görög kultúra fénykorában, Kr. e. 450 körül. A mesterien formált edénytest és a díszítés harmónikus egysége kiemeli a darabot a korszakból ismert hasonló edények közül. Az egyszerű, de finom mívű kancsó díszéül a bronzlemezből kikalapált testhez utólag rögzített öntött talpon és fülön elhelyezett motívumok szolgálnak. A talpon körbefutó nyelvminta-sor, a fül ívét követő gyöngysorszerű bordák és az azokat lezáró palmetta csupán kiegészítik az edény igazi ékességének szánt két keveréklény-figurát. Közülük is a fő hangsú