![Szépművészeti Múzeum [CC BY-NC-SA]](https://asset.museum-digital.org/hu-bu/images/import_89/201610/10194710087.jpg)
Claude Lorrain élete tündérmesét idéz. Tizenkét éves volt csak, mikor árvaságra jutván felkerekedett franciaországi szülőfalujából, és meg sem állt Rómáig. Nem állt mögötte több, mint rövidke inaskodás egy otthoni cukrászmesternél; műveltsége enyhén szólva hiányos maradt, és olaszul sem tanult meg soha tisztességesen; mégis körülrajongta őt a nagyvilági, művelt arisztokrácia, s képei oly nagy becsben álltak, hogy hamisításuk kiterjedt iparággá vált. Békés, visszahúzódó álmodozó létére példátlan sikereket ért el az intrika és irigység fővárosában. Még a dicsőség legádázabb ellenségét, az időt is megszelídítette: a 19. század legnagyobb tájfestői - a brit Turner éppúgy, mint a magyar Markó - még mindig Claude napfényét űzték minden képükön. Mert ez Claude művészetének titka és veleje: a mindent átható, életet adó napfény. Akár képzeletbeli antik kikötőket fest, akár a Campagnát, vagyis a Rómát övező síkvidéket, a fény az, ami időtlen derűbe, aranykori ragyogásba öltözteti a látványt, és kozmikus dimenziót kölcsönöz a kis világoknak. Mintha Vergilius ókori idilljei elevenednének meg, pedig a vidék felett uralkodó reneszánsz várkastélyok jóval fiatalabbak. A rajzon pontosan azonosítható egy híres kastély, a La Crescenza, ami gyakorta szerepel Claude képein, s nyomában a későbbi mesterek (például Corot) is szívesen megfestették. Egyesek szerint ugyanez a kastély látszik a festményen is, de itt inkább ismerős részletekből összeálló, mégis képzeletszülte épületről lehet szó. Vécsey Axel