A gyűjtemény leírása
Tervezőgrafikai produktumok és iparművészeti tárlatok története az 1950-es évektől a rendszerváltásig tartó időszak (1956-1989) kiállítási kiadványai alapján
Az adatbázis célja, hogy a kiállítási katalógusokat, mint tipográfiai teljesítményeket a 20. századi magyar tervezőgrafika(plakát)-történet kontextusába helyezze; hogy hozzájáruljon az 1950-es évektől a rendszerváltásig tartó időszak hazai iparművészeti eseményeire vonatkozó történeti kutatásokhoz, olyan „kiegészítő területekre” fókuszálva, mint kiállítástörténet, kiállításdokumentáció és -katalógustipográfia.
A kiadványok feldolgozásra érdemes és figyelmet érdemlő kordokumentumok: külső megjelenésükben és tartalmukban egyaránt kifejezik az adott korszak életérzését és archiválják a kor igényeit a közszükségleti tárgyaktól egészen az egyéni koncepciót, gondolatvilágot tükröző autonóm művekig. Képet adnak korstílusról, az iparművészeti technikákról, kiállítási fórumokról és helyszínekről, a tárlatokat támogató intézményekről, az államilag elismert programokról és a művészek köréről, a kiadványokat létrehozó grafikusokról.
A katalógusok legtöbb darabja információt nyújt a korszerű magyar iparművészet kialakulásának időszakáról. Jelentős hányada a Magyar Iparművészeti Főiskola megváltozott oktatási koncepciójának is köszönhetően kialakuló hazai funkcionális tárgytervezést reprezentálja, emellett a művészeti szimpóziumok, biennálék, az „eleven textilek” klasszikus korszakát dokumentálja, ízelítőt adva a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek megújulási törekvéseiből, amelyekre a hagyományos iparművészeti műfajok, műformák népszerűsítése és az ipari formatervezés társadalmi szerepének hangsúlyozása egyaránt jellemző volt.
Anyaggyűjtés, szerkesztés: Veress Kinga művészettörténész
Az adatbázis és az ahhoz kapcsolódó kutatómunka a Magyar Művészeti Akadémia támogatásának köszönhetően valósul meg.
"- Mondj egy színt!
- Piros.
- Mondj egy gyümölcsöt!
- Alma.
- Mondj egy alkalmazott grafikai műfajt!
- Plakát.
Hát igen; akárhogyan forgatom is a régi-régi pszichológiai tesztet, belégyökeresedett a köztudatba, hogy az alkalmazott grafika azonos a plakátművészet- tel, más dolog ebben a műfajban nem létezik. Igaza van a békéscsabai biennálénak, hogy nem összműfaji gyűjteményeket mutat be kétévenként - melyeken a plakáton kívüli grafika legfeljebb a „futottak még” besorolását érhetné el -, hanem valamennyi tárlatán más-más grafikai ág önálló bemutatóját rendezi meg. Mint most a tipográfia, könyvillusztráció, nyomtatvány kollekciót. Nem árt hangsúlyoznom, sőt ismételgetnem azt a tényt, hogy a fenti műfajok ugyanilyen rangú művészetek, mint a festészet, vagy a szobrászat.
Persze, ezt a rangot a nyomtatványoknak is kizárólag a kvalitás hőfoka adhatja meg, akár bármely művészeti teljesítménynek. A csabai biennálé anyagát nézegetve elsőre nem értettem meg, miért adtak be az alkotók egy-egy könyvből, brosúrából több példányt is.
Hát persze: az éremkiállításra is két darab kell, hogy lássék az előlap (avers), de ugyanakkor a hátlap (revers) is. Itt meg külön szemlélhetjük a címlapot és a hátoldalt, a borító egyet és a borító négyet, meg még a belsőből is annyit, amennyit megmutatni érdemes.
A nyomtatvány műfajában a művész teljesítményének nagyzenekari kíséretét adja a nyomdaipar. (De hiszen a grand artban is elengedhetetlen a technika: nem pereghet le az olajfestmény, a bronzöntvény nem repedhet.) Egyszóval a nyomda, a jó gépmester csodát tehet, de a tehetségtelen tervezőn, a balkezes designeren nem tud segíteni. A művésznek itt tudnia kell nyomda alá dolgozni. Ködlovagnak ebben a mesterségben, akármekkora zseni volna is, semmi keresnivalója, kész nyomtatványa annyira fog hasonlítani csak a forgatókönyvéhez, mint a Karinthy-féle paródiában Ady versének sokszoros műfordítása az eredetihez. Itt akkor művész a művész, ha cicerókban is képes gondolkodni. Mondom, a nyomda csodákra képes, bár szépecskén elronthatja a legtökéletesebb tervet is. Ha viszont a jó műnek példás a kivitele is, ez kétszeres érdeme tervezőjének. Mert realizálta amit megálmodott.
A nyomtatvány - több-kevesebb szórással - együtt él a négy művészettel, együtt él a világgal. Az újabb magyar nyomtatványban a klasszikus és a Bauhaus örökség mellett a tervezők kóstolgatják a - különben tipográfiai forradalmat hozó - szecesszió hagyományát, a sokszorosító iparból táplálkozó pop-art festészet elemei visszajutottak az alkalmazott grafikába, a koncept művészet pedig a levegőben van a nyomdatermékek területe fölött is. Ennyit a szorosan vett esztétikáról, sürgönystílusban.
Prospektusban jót, vagy semmit, s most az én műfajom, a katalógus előszó: prospektus. Alkalmazott műfaj, voltaképpen captatio benevolentiae, ez esetben a tárlatnéző jóakaratának felkeltésére szolgál. Mégsem érzem stílustörőnek magam, ha nem hallgatom el kételyeimet, illetve nem érzem bűnnek belső monológomat fennhangon is megismételni. Ezen a kiállításon gyenge mű nincs. De ez nem elég.
A magyar nyomtatvány zöme jólfésült, sőt hibátlan, vitathatatlanul színvonalas, még azt is mondhatnám, hogy világszínvonalú. De még ennyi sem elég. (Talán olyan magas a világszínvonal?) E nyomtatványtipográfiai anyag egyik részének láttán olyan érzéseim vannak, hogy ezek eminens tanulók jeles dolgozatai mindössze.
Lehetséges, hogy csak azért van hiányérzetem, mert a csabai tárlat nem tervek, rajzok, nem vágyálmok kiállítása, hanem kivételeké, nyomatoké. Művészek, kritikusok ötszáz éve hibáztatják a megrendelőt, mivel az szívesebben látja a megszokottat, a konformista művészetet, olyanfélét, amely a legjobban hasonlít a tegnapihoz, a „már látott”-hoz. Sosem fogom megérteni ezt a megrendelőt, hiszen reklámfőnöknek, propagandistának - aki áruból is, eszméből is újat, a legújabbat akarja hirdetni -, nem jön rá, hogy ez csak olyan rajzi-szerkezeti formanyelv segítségével lehetséges, amely kitűnik a többi -a megszokott - közül. Ha én megrendelő volnék, olyasmit kérnék a művésztől, amivel mindenki mást lepipálunk.
Kettőn áll a vásár: a biennálén is vannak merészebb hangvételű, igenis már kivitelezett tervek - ezeknek is volt megrendelőjük. A születésük idején nyilván nem a mecénás manipulálta a művészt, hanem fordítva. (Különben minden művészetet, mindig is a művészek teremtettek, ők vitték előre, helyettük senki sem csinált meg semmit.)
A bevezető - a tárlat előtt csaknem félesztendővel - olyan, mint a lottónyeremények gyorslistája. Még nem hiteles szöveg, még nem felelős deklaráció.
Magam sem tudom még a csabai tárlaton szereplők között a megfelelők és a kitűnőek arányát. Mert hál’isten jelen van itt azért az uniformisból kibújt grafika is. Nem stílusokat kedvezményezek, mert akkor én is konformista volnék, hanem a tárlatnak azt a részét ünneplem - az ünneprontás után jöjjön csak az ünnep -, azokat a műtárgyakat tartom irányt szabónak, melyekben a gondolati élénkség dominál, azaz a mozgékony, eleven tipográfiát, illusztrációt, nyomtatványt.
Azokat a műveket ünneplem, melyek azt sugallják, hogy kockáztatni érdemes."
Frank János
(Katalógus előszó, Békéscsabai Alkalmazott Grafikai Biennálé tipográfia, könyvillusztráció és nyomtatvány kiállítása, Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba, 1980. március 29.-május 26.)